Kalandozás az agyféltekék rejtelmei körül

Hámori József Az agy aszimmetriái című könyvéről

A jó ismeretterjesztő könyvek evidenciákat tárnak az olvasó elé, s ezek kifejtése közben új ismeretek, újfajta szemléletmódok sokaságát csempészik be az evidenciák mögötti tudásháttérbe, átalakítva, megújítva magának az alaptételnek az értelmezését is. Ilyen könyvnek tartom Hámori József Az emberi agy aszimmetriái című könyvét, amely azt az izgalmas kérdést tárgyalja, hogyan alakul ki az integráns emberi személyiség a két, működésében elkülönülő agyfélteke funkcióiból.

Hámori professzor alaptétele, hogy a természetben, az élőlények világában s így természetesen az emberi agy működésében számtalan aszimmetria tapasztalható. Ennek az aszimmetriának a leginkább érzékelhető jelensége az emberi kézhasználatban tapasztalható jobbkéz-dominancia. Amint az közismert, az emberek 93 százalékának a jobb keze ügyesebb, sokkal alkalmasabb a finomabb mozgásokat igénylő tevékenységekre. E jelenség hátterében a bal agyfélteke alsó kérgi lebenyének domináns funkciója áll. A könyvből kiderül, hogy a jobbkezesség sajátos evolúciós fejlődés eredménye. Az állatvilágban a jobb és bal mellső végtagok használatában ilyenfajta dominancia nem tapasztalható, még a legfejlettebb agyi, idegrendszeri organizációval rendelkező majmoknál is nagyjából azonos arányú a jobb és a bal mellső végtag használata.

A könyvből megtudhatjuk, hogy a jobbkezesség, illetve a kezek közötti munkamegosztás kialakulása fordulópont volt az emberré válásban, ám mindmáig rejtély, hogy miért éppen a jobb kéz, illetve miért a bal félteke vált a kéz funkcióinak vezérlésében dominánsabbá. Tény, hogy a régészeti és az antropológiai kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy korai emberelődeink két és fél millió évvel ezelőtt már különbözőféleképpen használták kezüket: jobb kézzel tartották a keményebb kődarabokat és ballal az aprítandó, „megmunkálandó” tárgyakat. A jobbkezesség kialakulásával egy időben volt egy olyan génmutáció, amely alapvetően befolyásolta az előember koponyájának és agyméretének a magasan fejlett majmokhoz viszonyított növekedését, megteremtve ezzel a bonyolultabb agykérgi folyamatok kiteljesedésének lehetőségeit. Ez vezethetett el oda, hogy az előember felismerte: a két keze közötti munkamegosztás révén ügyesebben, hatékonyabban tudja elvégezni a tárgyak aprításához, felületének alakításához szükséges műveleteket. Nagyon izgalmas a történetnek az a része, amelyből kiderül, hogy az agyműködés evolúciójában milyen jelentősége volt annak, hogy a bal alsó fali lebeny fokozatosan „lemondott” jó néhány funkciójáról, például a térbeli érzékelést, magatartást a jobb agyfélteke azonos lebenyével közösen végzett szabályozótevékenységről. Ennek a folyamatnak az eredményeként a térbeli magatartást, manipulációt irányító funkciókat szinte teljesen átvette a jobb agyfélteke.

Az agyféltekék közötti aszimmetria kialakulásának történetében talán a legérdekesebb fejlemény az, hogy e változás indukálta a beszéd képességének evolúcióját. Amint Hámori József leírja, a jobb kéz ügyesebbé, finomabb mozgásokra is alkalmasabbá válása segítette hozzá ősünket a beszéd „feltalálásához”, a nyelvnek mint eszköznek a megjelenéséhez. Az előember „nyelve” kezdetben gesztusjelekre, mai szóval élve gesztikulációkra alapozott kommunikáció volt, amelyet éppen a megügyesedett jobb kéz tett lehetővé. Ebben a fejlődési fázisban a „nyelvi”, kommunikációs funkciók irányításában még a jobb kéz működésében domináns bal agyfélteke játszotta a főszerepet. Pszicholingvisztikai kutatások sora bizonyítja, hogy a mai ember beszédét kísérő gesztusokban a jobbkezesek esetében sokkal erőteljesebb a jobb kézzel történő gesztikuláció szerepe, mint a bal kézé. S természetesen a balkezes kisebbség pedig ügyesebb, dominánsabb bal kezét használja nyelvi tartalmainak gesztusokkal történő kifejezőbbé tételére.

A könyvből kiderül, hogy a mai értelemben vett emberi nyelv használatához szükséges agykérgi funkciók meglehetősen újak, alig százezer évesek. Maga az emberi beszéd szintén egy újabb agyfejlődési aszimmetria kialakulásának „terméke”. A bal halántéki lebeny megnagyobbodása teremtette meg azokat az organikus feltételeket, amelyek révén képesekké váltunk a hangokkal való kommunikációra, a hangok analizálására, jelentéstartalmuk dekódolására.

Hámori József szerint az igazi, markánsan érzékelhető agyi aszimmetria a „beszélő” bal és a „néma” jobb félteke közötti működésbeli különbségekben fedezhető fel. A jobb félteke az esetek 95 százalékában nem tud beszélni, nem érti a beszédet, következésképpen híjával van a csak beszédhez, nyelvhez kötött ön-, illetve éntudatnak is. Ezért nevezik néma vagy kisebb féltekének, ami – s ez a könyv egyik legfőbb üzenete – azonban nem jelenti azt, hogy egyes tulajdonságaiban nem múlja felül emberi lényegünk szempontjából meghatározó funkcióinkat irányító bal agyféltekénket. A néma félteke muzikálisabb, mint a beszélő párja, ez elsősorban a melódiák, dallamok felismerésében mutatkozik meg. A jobb félteke fejlettebb muzikalitása azonban nem magától alakul ki. Amint Hámori professzor írja: ez a funkció az agy érésének kritikus periódusában rögzítődő, lényegében tanult, egyik legfontosabb emberi tulajdonságunk. Hámori a 2004-ben írott könyvében ezzel kapcsolatban fontosnak érzi megjegyezni, hogy ez a felismerés szükségessé tenné a Kodály-módszer bevezetését minden magyar iskolában.

A könyvben Hámori hosszan elemzi a jobb agyfélteke látásban betöltött domináns funkcióit. A látás egyes elemeiben, így a térlátásban, színlátásban, arcok, mintázatok felismerésében a jobb agyfélteke ugyancsak többet tud. Kutatások sora derítette ki, hogy a jobb agyfélteke látása harmonikusabb, mint a bal féltekéé. A háromdimenziós tér rajzban való megjelenítésének képessége, pedig kizárólag a jobb agyféltekéhez kötött. A jobb féltekének ez a „térelőnye” azonban nemcsak az érzékelésben van meg, hanem megmutatkozik a térben való manipulációs, tehát motoros jellegű reflexiók, válaszok kapcsán is. Az agykutató Hámori a látással kapcsolatban is megfogalmaz egy fontos fejlesztési jellegű, ha úgy tetszik, pedagógiai üzenetet, amikor megjegyzi, hogy a látás minősége – hasonlóan a muzikalitáshoz – ugyancsak jelentős mértékben függ az adott érzékelés tanulásától. A jobb agyfélteke ezen a téren hordozott lehetőségei csak akkor manifesztálódhatnak, ha olyan ingergazdag környezet veszi körül a fejlődő gyermeket, amelyet van értelme nézni, amelyben sokat lehet és kell is szemlélődni.

A könyv jelentős teret szentel az agyféltekék érzelmek kialakulásában betöltött szerepében tapasztalható különbségeknek. Hámori leírja azt a ma már közkeletű tényt, hogy a jobb félteke érzelmi reakciókban játszott szerepe sokkal erőteljesebb, mint a bal féltekéé. Utóbbi szárazabb, pragmatikusabb, a racionális logikai megközelítési módokat kedveli, a jobb félteke, úgymond, szubjektívebb, altruisztikusabb, de egyben őszintébb is. Hámori megkockáztatja azt a kijelentést, hogy a humorérzékünk működésében is meghatározó szerepe van a néma jobb féltekének.

A jobb félteke generálja azokat az agyi, idegrendszeri sajátosságainkat, amelyek fogékonnyá tesznek az új, soha nem hallott hipotézisek iránt, szemben a bal agyféltekével, amely inkább olyan funkciókat vezérel, amelyek a már ismert tartalmak felidézésével kapcsolatosak. Ez a kettősség magyarázza azt, hogy a jobb félteke működésének sokkalta nagyobb szerepe lehet a kreativitás kialakulásában, mint a balnak.

A könyv hosszú fejezetben foglalkozik a balkezesek hat-hét százalékos kisebbségével, annak a négy-ötszázmillió ma élő embernek a problémáival, akiknél a természet furcsa játéka, a véletlenek sora révén a kézhasználat vezérlésében a jobb agyfélteke dominanciája tapasztalható. Hosszú ideig tartotta magát az az elmélet, mely szerint a balkezesség valójában a jobbkezesség tükörképe. Mai ismereteink szerint, amint azt Hámori József leírja, a balkezesség örökletes és hormonális tényezők együttes hatásának eredményeként alakul ki. Több ezer ember vizsgálata alapján azt találták, hogy a balkezesek több mint tíz százalékánál tapasztalható valamilyen, a beszédfejlődéssel összefüggő rendellenesség (dadogás, diszlexia stb.) Ugyanez a jobbkezeseknek csak az egy százalékánál volt tapasztalható. Még érdekesebb adat, hogy a balkezesek esetében háromszor olyan gyakori a tanulási problémák, részképességzavarok jelentkezése, mint a jobbkezesek esetében. S az végképp meglepő, hogy a balkezesek tizenegy százaléka esetében találtak immunbetegségre utaló tüneteket. A jobbkezeseknek ezzel szemben mindössze négy százaléka esetében tapasztalható ez a fajta betegség. A kutatók hipotézise szerint mind a tanulási zavarok, mind az immunbetegségre való hajlam, s ezzel együtt a balkezesség is, közös génre vezethető vissza. A feltételezések szerint ez a közös tényező minden bizonnyal a tesztoszteron nevű, jól ismert nemi hormon, amely a hím embriókban sokkal nagyobb koncentrációban van jelen, mint a nőstény magzatokban. Épp ezért nem véletlen, hogy a fiúk között legalább kétszer annyi a balkezes (10%), mint a lányok között (5-6%). A magas tesztoszteronszint a Hámori által idézett kutatók hipotézisei szerint a korai agyfejlődésben két következménnyel járhat: egyfelől azzal, hogy a két félteke fejlődésének kiegyenlítése révén, a jobb félteke több esélyt kap arra, hogy kialakítsa a dominánskezűséget, azaz a bal kéz ügyesebbé válását, másfelől azzal, hogy a bal agyfélteke normális fejlődésének viszonylagos visszaszorítása a beszéddel, a nyelvhasználattal kapcsolatos tanulási folyamatok károsításával járhat.

Mindezek ellenére a könyv azt az üzenetet is tartalmazza, hogy a balkezesség nem jelent feltétlenül hátrányt, mivel a balkezesek értelmi fejlődése, intellektuális szintje nem rosszabb, mint a jobbkezeseké. Sőt a balkezességnek Hámori szerint vannak kézzelfogható előnyei is: elsősorban olyan tulajdonságok kapcsán, amelyek a bal kezet irányító jobb félteke előnyös jellegéből adódnak. Ilyen előny például a kitűnő térbeli tájékozódás és a jó manipulációs képesség. A balkezeseknél a jobb félteke térorientációs képessége a bal félteke „szűrése” nélkül, közvetlenebbül, gyorsabban érvényesül, mint a jobbkezeseknél. Ez magyarázza azt, hogy a balkezesek között miért olyan magas az olyan sporttevékenységekben sikeresek aránya, ahol erővel és nagy pontossággal kell elütni, eldobni a labdát (baseball, tenisz), vagy a rendkívül gyors reflexeket, folyamatos térérzékelést igénylő sportoknál, mint amilyen például a vívás.

Hámori egy, a lateralitással (a jobb és bal agyfélteke vezérlő funkciójával) foglalkozó neves kutatót, Geschwindet idézve leírja, hogy „a balkezesség a kizárólag jobbkezes előemberekkel szemben viszonylag új próbálkozás a természet részéről az emberi agy újabb diverzifikálására, az emberi agyak sokféleségének létrehozására”.

A könyv egy rövid fejezete foglalkozik a kulturális és társadalmi tényezőknek az agyi aszimmetriák kialakulásában játszott szerepével is. Az európai kulturális hagyományok mind a mai napig a bal agyféltekének az éntudatot, racionalitást, a nyelvi kódok alkalmazását elősegítő funkcióját preferálják, s a jobb agyféltekének a holisztikus látásmódot, az érzékelést generáló funkcióját másodlagosnak tekintik. Ugyanakkor vannak olyan társadalmak, kultúrák – Hámori példaként a novajo és hopi (észak-amerikai) indiánokat említi –, amelyekben a jobb agyfélteke funkciói elsődlegesebbek. Ezek a törzsi társadalmak, elsősorban az általuk használt sajátos nyelvek miatt fontosabbnak tartják a képi gondolkodást, a világ holisztikus érzékelését, az érzelmek megismerésben, kommunikációban betöltött funkcióját. Az említett törzsek gyerekeiben, amennyiben első nyelvként a törzsi nyelvet tanulják meg, majd ezen a nyelven kezdik el az iskolázás alapozó szakaszát, a jobb agyfélteke funkciói dominánsabbak. Pedagógiai, tanuláselméleti érdekességként a könyv megemlíti, hogy azok a gyerekek, akik később gimnáziumba, majd egyetemre, főiskolára kerülnek, rendkívül gyorsan alkalmazkodnak az amerikai diákok számára állított „bal agyféltekés” követelményekhez. Az indián rezervátumnak a világot holisztikusan látó, sokféle érzéket megmozgató, kevésbé kognitív iskolája tehát alkalmazkodóképesebbé teszi az ott felnövő gyerekeket. A jobb agyfélteke funkcióit előtérbe helyező oktatás bizonyos értelemben előnyöket is ad. Ez az agykutatás oldaláról támasztja alá azokat az iskolakritikákat, amelyek szerint a kognitivitás túlzott dominanciája az iskolai kezdőszakaszban nem teszi hatékonnyá a gyerekek fejlesztését, nem igazán segíti személyiségük fejlődését.

Azok figyelmébe ajánlom ezt a sokféle jelentésréteget hordozó, nagyon közérthetően megírt könyvet, akik egyrészt szeretnének többet tudni az agy korábban titokzatosnak hitt világáról, másrészt szeretnék megérteni a személyiség és a gondolkodásfejlesztés neurofiziológiai, morfológiai hátterét.

Hámori József könyvével gazdagodott az a tudományos ismeretterjesztő szakirodalom, amely hozzásegítheti a pedagógusokat ahhoz, hogy az evidenciának vagy sokszor trivialitásnak tetsző ismeretek mélyebb hátterét megismerve tudatosabban gondolkozzanak a személyiség és a képességek fejlesztéséről, semmiképp se kezeljék fekete dobozként a fejlődő ember agyát, idegrendszerét. Ha csak töredéke is átszűrődik mindannak a tudásnak, amelyet Hámori professzor belesűrített ebbe az érdekes könyvbe, nő az emberléptékű iskola létrejöttének esélye.